Csip, Csirip

Csip, Csirip, szólt a sárga tollpihe,
Jó, hogy nem kell már tojásban lennie,
Eszi is a kukoricát, búzát mohón.
Félszeme azért rajta van a kotlón.

Csip, Csirip, most hova mész mami?
Uccu-neki, gyorsan utána kell rohanni.
Mindig mögötte, abból nem lehet baj,
S teszi ezt az egész csirke raj.

Csip, Csirip, De nagy gondban van,
Egy óriás jelent meg az ajtóban.
Hullik már a finom zöld féle,
Futni gyorsan, s gyomorba véle.

Csip, Csirip, most megriadtál?
Gazdád rajtatok túladott már.
Lesz belőled finom csibe falatok,
Bár ezt te már meg nem tudhatod.

"A szökött"

Te, ki magyarnak születtél, az is maradsz.
Viszed mindig magaddal, bárhová tartasz,
A tudatot, hogy te ide való vagy,
S nem válhatsz mássá, ha már Magyar vagy.
Te, kit a sors messze vethet hazádtól,
Mégis örül szíved, ha jót hallasz otthonról.
De mért nem hiszed, hogy másképp is lehet
Az élet - itthon - s el sem kellene menned?
Hiszen Te is, kit megvert a sors a kivándorlásoddal,
Mert szöktél otthonról sok búval, s gonddal.
Pedig szeretted e csöpp kis országot,
S ilyenre alakítanád az egész világot.
Te nem hitted a rossz híreket, mit hallasz,
Csak azt, mit most itt, saját bőrödön tapasztalsz.
Jönnél vissza már szívesen, ha tudnál,
Bárcsak helyzetedből kivezető utat is látnál!

Magány

Beszélsz, csak beszélsz a csenddel,
Hallgatod, s mégsem hallod, mit hallanod kell.
Érzed, hogy húznak el feletted az évek,
Mégis csak annyit tudsz mondani: félek!
Kérdezd meg néha józan eszedet is,
Ne mindig arra menj, merre érzésed visz!
Vannak barátaid, mondod most nekem,
De hogy hiszel bennük azt egyenesen kétlem.
Rossz egyedül - bizonygatod, de minek,
Mi tán nem voltunk épp ugyanilyenek?
Tartasd meg emlékét magánynak, unalomnak,
Értsd meg, nem akarlak ezzel bántani,
A társaság még önmagában is valami.
Valami jó, ami biztonságot, s kedvet nyújt.
S a rémálom többé sosem súlyt

Érzés II...

Te, ki a világ forgatagában szédülve remegtél, - nem is olyan rég,
Hitted-e valaha, csak gondolatban, hogy megállsz saját lábadon még?
Te, ki gügyögő mámorodban elfeledted életed értelmét?
Csak ugrálsz, mint haldokló az ágyban, ki már nem leli földön helyét.
Mert vonzanak a csillagok szédítő mélyei.
S a nap egyre acsarkodó fényei.
Téged, kit soha nem lepett meg, ha leégett volna a végtelen is?
Hát nem hallod a zenét, mely remeg, mert nem találja azt, kit említ?
Szólj, ne csak tátogj, ha máshoz is volna kedved!
De elérheted-e azt valaha, mit ember a földön elérhet?
Te, kivel pironkodva dobálóztak, s kit szédítve emelt a zuhanó szellő?
Beszélhetsz most már bármit, egyszer minden gyerek felnő!


S ott, már nem az erő számít!

A pedigrés puli...

Vau, vau, szólt a szőrpamacs,
S anyja számára ez volt a parancs.
Játszani kell, verekedni hévvel,
Nem törődni az előkelő névvel.
Mit a gazdi akasztott fejére,
Saját hiúságát helyre téve.

Vau, vau, enni akarok most,
Felfalni egy jó nagy lábost.
Tele minden jóval, mi kutyának való,
Szép kövér csonttal, mi ropogtatható.
És máris jön újra a játék,
Mely kedvére való kis ajándék.

Vau, vau, álmos is vagyok,
Lefekszem, s akár el is alhatok.
S teszi ezt, ahol van, kinn a puha fűben,
Ahol sok kicsi tücsök cirpel a fülben.
Lompos vagy, s fejed bozontos, de nyugi,
Ezzel nem törődik, pedig ő a Pedigrés puli.